Szerző: OlomszinuKekes

Szia! Én egy 25 éves egyetemista lány vagyok. Sok mindenben együtt érzek veled, többször magamra ismertem abból, amit írtál. Én egy másfél éves depressziós időszakból igyekszem kivergődni, (ebből kb.1 év klinikai depresszió, amit nem diagnosztizáltak, csak én értelmezem így). Pszichológushoz egy hónapig jártam, nem nagyon jutottunk semmire, mivel amúgy is nehézségeim vannak a szociális interakciók és kommunikáció terén, nem éreztem úgy, hogy sikerült megértetnem magam. Végül ő eresztett szélnek, amikor jobban kezdtem érezni magam, ami persze csak átmeneti, saját magam által kierőltetett jobbulás volt, és utána sokkal mélyebbre estem vissza. Fél évre rá a körülmények szerencsés együttállása következtében egy kapcsoló átváltott, és egyszer csak kiestem ebből a mélydepressziós állapotból, és többé-kevésbe visszanyertem a kontrollt saját magam felett.
Az általános iskolában én is kitűnő tanuló voltam, és csendes, türelmes barátságos lányból más gyerekek céltáblájává váltam, és ez teljesen összezavart. Azóta érzem, hogy valalmi baj van velem, hogy kívülálló vagyok mindenhol, hogy nem tartozom senkihez. Ennek az időszaknak még egy hozadéka, hogy mindenféle szociális szorongások lettek úrrá rajtam, szorongtam tömegben, és új emberek között, és ha a félelem elviselhetetlen méretűre dagadt, az pánik rohamhoz hasonló szorongásos rohamokban tört ki belőlem. A középsulit elkezdve rettegtem attól, hogy ugyanazt kapom, mint általánosban, az első hetekben fel sem mertem állni a padom mellől szünetekben. De szerencsére támogató közösségbe kerültem, és sokat javultam.
A depresszió viszont a szociális szorongásomat is felerősítette, visszahozta, sok szorongásos roham akadályozott meg abban, hogy egyáltalán elhagyjam a házat, így nem tudtam egyetemre járni, kimaradt egy félév, csúszik a diploma.
A szüleim megértőek és támogatóak, a szeretetüket leginkább tárgyakon keresztül vagy anyagi támogatásban fejezik ki, sosem volt bennük meg az érdeklődés lelki hogylétem iránt, érzelmi támogatást nem kaptam, beszélgetéseink nem ritkán jutnak túl a felszínességen. Mindig barátokkal beszéltem meg mindent, de a depressziómmal őket sem akartam terhelni, inkább elvonultam. Így többnyire egyedül kellett szembenéznem, megküzdenem a depressziómmal. Hasznos beszélgetésekre, és értő beszélgetőtársakra vágyom, és azért keresek online közösségeket, mert úgy gondolom, hogy ez használhat, és ha már más nem segít, én még mindig tudok tenni magamért. Azóta azon kívül, hogy most már többnyire én irányítom a hétköznapjaimat, nem sok minden változott pozitív irányba, kicsit megakadtam az életben, sokszor nincsenek motivációim, összezavarodtam, és talán a mindig a háttérben mocorgó “nem tartozom én ide” érzés miatt elég sokat gondolok az öngyilkosságra, vagy legalábbis kívánok “nem létezni”. Alapvetően viszont bizakodó vagyok, hiszen tényleg volt már rosszabb is, viszont sokszor visszacsúszom a reménytelenségbe, ami ugyanakkor arra is bátorít, hogy megpróbáljak javítani magamon, és a helyzetemen.
Szóval kedves magányos lélek, ha nem untattalak a sztorimmal, és úgy gondolod, hogy segítene egy online ismerős, aki ért, és meghallgat, én szívesen venném, ha felkeresnél, mert úgy gondolom valami ilyesmi nekem is hasznos lenne.